Volt már olyan, hogy mindenki jobba tudta nálad, hogy minek kell szerepelnie az írásodban? Nem? Akkor ez a téma most nem hozzád szól.
„Figyelj, szerintem ez csak téged érdekel, senki mást, így nem sok értelme van írni róla.”
„Figyelj, szerintem ez csak téged érdekel, senki mást, így nem sok értelme van írni róla.”
„Ah, ez a fixa ideád, mindig ezzel foglalkozol, szerintem ez már unalmas.”
„Ez a te logikádra vall, olyan kiszámítható!”
„Hm, tudom, hogy ebben jó vagy, és ez a te világod, de nem lehetne, hogy most legyen benne több romantika, kevesebb elvont részlet…?”
„A régi munkáidat sokkal jobban szerettem, nem volna lehetséges, hogy újra olyasmiket írj?”
„A múltkori az ütött, még ilyet, még! …Ja, az csak stílusgyakorlat volt, és valójában nem bírod az ilyesmit? Pedig sikeres volnál benne, próbáld meg! Naaa!”
„Egynek elmegy, de tudod, igazából én ezt nem szeretem.”
Művileg összeszerkesztett vélemények ezek, amiket részben vagy egészben többektől megkaptam, és van még, ahonnan ezek jöttek, de a lényeget bőven kifejezi: ha változtatok vagy igazodok, az a baj, ha nem változtatok, nem igazodok, akkor meg az.
Mi a fontosabb: folyamatosan önmegvalósítanom és a belső iránytűmhöz igazodnom, vagy hagyni a fenébe az egészet és kifelé alkotnom? Esetleg a jó öreg ókori arany középút, és kicsit befelé is hallgatni, kicsit kifelé is tekinteni és összehozni valami olyat, ami a szerzőnek is belefér, és az olvasó igényeit is kielégíti?
Amikor leültem, hogy késve nekilássak a blogbejegyzés írásának, egyszer csak azon kaptam magam – hirtelen jött fuvallat, megesik néha –, hogy nem érdekelnek az olvasói igények és elvárások. Abban semmiképp, miről írjak, a hogyan – írástechnikai vonulat – viszont már más, abban a minőség prioritásokat élvez. Akkor is, ha ez nem mindig derül ki, mert a végeredménybe bőven bele lehet kötni.
Kössenek.
Az igyekezet az megvan, a tapasztalatszerzés úgyszintén, lesz még jobb is, ha gyakorolok, és a kurkászóktól is sokat lehet tanulni.
Kanyar vissza, lássuk a sztori témáját. Arról szeretek írni, ami engem érdekel, vagy amit én is szívesen elolvasnék mástól, az aktuális trendek hidegen hagynak. Még azon az áron is, hogy akkor a kutyát nem érdekli az írásom saját magamon és pár hasonszőrű érdeklődésű olvasón kívül. Ez nem éppen egy jól felépített, marketinggel és énmárkával átszőtt hozzáállás, és nagy adag önzés csöpög belőle.
Milyen író az, aki magának és nem másnak ír? Ez már teljesíti az irodalmi onanizálás fogalmát?
Gyerünk, Vera, építsd tovább írói elefántcsonttornyodat, ami ugyan téged kielégít, de mást parlagon hagy, és ez feketelistás hozzáállás. Picsogj, mi az, hogy nem méltányolnak, azzal beválthatod szépíró kuponjaidat.
Második gondolatfoszlány: azt én csak szeretném, hogy ne akarjak megfelelni az elvárásoknak, és érzelemmentesen, változástól függetlenül meneteljek. Mert milyen jó, amikor sikerül tetszést aratnom, és pozitív kritikával illetik valamely munkámat! Laptopom visszatükrözi vigyorgó képemet! És nem, nem nyüszít bennem a radikalizmus férge: rólad ennek le kellene peregnie! Fölényes megvetéssel kéne összegeznem, ez egyszer az olvasóknak volt ízlése és meglátták művem nagyságát! (Figyeled, hogyan szaporodik a kényszer szava: kéne?)
Haha, miféle nagyságát, ki szerint? A szívemnek kedves mű maradhat kedves, nem muszáj olvasói elismerésekért ácsingóznia. Az a szememben továbbra is értékes maradhat. Ám amikor olyasmit szánok nekik, amit fontosnak tartok – én igen, ők meg ki tudja –, és nem váltja be az elvárásaimat…!
Mert nekem is vannak, szerzőként. Légy szíves, értsetek meg! A művön át, vagy azt magát, meztelen! Mi az, hogy nem megy? Mi az, hogy nem értitek?
Mert szerintem nem értitek.
Jé, tényleg?
És akkor emberismeret kollokviumból meghúznak.
Én eddig jutok, de ilyen hatás is ért már: mi az, hogy tieteket EZ nem érdekel? Bennetek a hiba, innen nyugatabbra ezt díjakkal halmozzák el, őrjöng tőle a zsáner!
Korlátolt Kárpátokba honfoglaló szándékkal érkezett csürhe, hol vagytok ti az angolszász ízléstől és fejlettségtől, mikor vetkőzitek le 50 év elmaradását és éritek be végre a fejlett olvasói világot?!
(Nem írok nektek, fulladjatok bele igénytelenségetekbe, tolom angolul, ott majd elérem méltó helyem.)
Demagógia vége, sóhajtás.
Olvasói élmény, olvasói elégedettség. Cseréld ki az olvasó szót vásárlóra, és helyben vagyunk. Szerzői élmény, szerzői elégedettség: érdekel valakit?
Persze, a szerző kiadóját, hiszen ha ügyfele szépen kaszál, lesz a következő hónapban is könyvelnivaló.
Még akkor is, ha tartja magát az intés, magyarba’ csak az írásból megélni nem lehet. Nem is, de hasznos eszközökkel bővülhet az életed.
Egyik honoráriumból tellett például új szemüvegre. Az már valami, nem?
De vajon kizárja a kettő egymást? Az olvasó mindig nyaggat, a szerző meg kényszeredetten idomul? Nem, ha populárisban alkotsz, és az vonzza a rajongókat. Ha már marginálisabba vágod a fejszéd, a népszerűség rétegződik. Ám ha ez kielégít, miért gyötörnéd magad?
Vagy sose jutsz el idáig, mert nem borultál le az írók aranybikája előtt: előbb abban alkoss, amire van kereslet, aztán majd eljön az idő, amikor azt csinálsz, amit akarsz.
És isten óvja a zsánermódosítókat! Amikor felrúgod a kényelmes megszokott helyzeted, és megméretésre küldöd az olvasóidat! Akik már megszoktak tőled valamit, és ezzel kiszámíthatóvá váltál.
Nevedhez adott stílus tapadt. Ha azt írom, Vavyan Fable, vagy Lőrinc L. László, vagy Szabó Magda, felsejlik a műveik hangulata, tárgya. De mit szólnál, ha Vavyan Móra Ferencre váltana, Lőrinc megírná Tibet 50 árnyalatát, vagy Szabótól kerülne elő atomfizikus agyat roppantó sci-fi?
És még csak ekkora változást sem kell tenni ahhoz, felbolyduljon az olvasói had.
A változást elsőre nagyon kevesen szeretik. Azzal oda az addigi biztonság. A pszichósok tanulmányok garmadáját küldhetnék neked erről a szállítmányozók nagy örömére!
Eleinte fantasyban alkottam, de érzem magamban a változást. Már nem érdekel. Az SF is csak akkor, ha társadalomkritikai felhang tárul hozzá. A puszta tudományos kihívás láttán eltakarom ásító számat.
Azt még nem éltem át a maga teljességében, milyen az, amikor szerzőként rám telepszik az olvasói elvárás, vagy amikor hiába írtam le valamit, cincogni kezd a kényszer: jó lesz ez így nekik? Fogják szeretni? No, nem is mindenki, csak aki számít (az olvasók, a szakma, a kiadó, a macskám). Ezen a megmérettetésen még nem vettem részt, így nehéz nyilatkozni, hogyan viseltem, mit tettem és hogyan.
Mindenkinek megfelelni nem lehet. Most ismerem csak fel, ez azt is jelentheti, akár tetszik, akár nem, kompromisszumot kell kötnöm. Áldozatot hoznom. Vagy nem, és egyenes gerinccel fogadni, ami utána jön. Akkor is, ha az csak zsíros kenyér hagymával.
*
*
A témában mások is megnyilatkoztak. Olvasd őket, megéri!
száz szónak is 