Azaz beszél ön németül? Mert a Vétett útban Dr. Irinyi Borbála igen. De vajon miért kever idegen szavakat a beszédébe? Ha még nem olvastad a regényt, vagy már elkezdted, de még nem derült ki, kicsoda is ő, akkor a következő sorok lelövik a poént.
Eljön a történetben egy pont, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy Dr. Irinyi Borbála több egyszerű főbérlőnél. Ami azt illeti, már a keresztneve is megágyaz a későbbi felismerésnek. Szent Borbála a bányászok, kohászok, tüzérek, építészek, tűzszerészek, ágyú- és harangöntők védőszentje. Nemzetközileg a Szent Barbara névalak ismert, de Magyarországon nem ezt használják, áll a Wikipedia ide vonatkozó részében.
Dr. Irinyi Borbála előszeretettel használ bányászattal kapcsolatos szófordulatokat is, és később olyasmit tesz, ami felfedi a származását. Mókár, és a Vétett út világában a mókárok a föld alatt élnek. A mókár eredetileg gyerekek ijesztgetésére szolgáló teremtmény volt. „Vigyázz, elvisz a Mókár!”., mondták, és ördögszerű lénynek képzelték. A regényemben a mókárok közelebb állnak a bányarémhez, bányaszellemhez, és elevenen őrzik a bányászhagyományokat, melyek több elemében az emberekét idézi.
Rajtuk kívül kevesen ismerik jobban a mélység birodalmát. Legyen szó a barlangok káprázatos és csendes világáról, az ércek kinyerésének és megmunkálásának titkáról, vagy a feketekőszén mélyműveléséről, mindben otthonosan mozognak. Már jóval ez emberek előtt bányászattal foglalkoztak. Kíváncsi természetük révén érdeklődéssel figyelték, hogyan alakult ki a Kárpát-medence bányászata, és behatóan ismerik a selmeci hagyományokat is.
És hogy jön ide a német nyelv? Hát a bajorok és a svábok révén: a Kárpát-medencében a bányászat szaknyelve a német. Ha ők nincsenek, sose lendül fel Magyarországon a bányászat. A mókárok ugyan rendelkeznek saját nyelvvel és írással, viszont sokat eltanultak az emberek, azaz főleg a bányászok beszédéből. Dr. Irinyi Borbála pedig erre annyira rákapott, hogyha éppen embernek adja ki magát se tudja elhagyni.
Petőfit is megihlette a lenti világ, és a verséből áradó hangulat sokban összecseng a regényem mókárjainak jellemével, és a helyről, ahonnét érkeztek.
Petőfi Sándor: BÁNYÁBAN
Ezer ölre vagyok idelenn a
Föld ölében,
Hol az ősi örök éj tanyázik
Vadsötéten.
A kis lámpa reszkető sugára
Félve néz a zordon éj arcára,
Mint a sasra a galamb.Ezer ölre a virágoktól s a
Napvilágtol,
Ezer ölre! tán már a pokol sincs
Innen távol;
Vagy már benn is vagyok a pokolban?
Benne, mert a sátán háza ott van,
Ahol az arany terem.Bányaszellem, sátán, kincs királya,
Mit adsz értem?
Mennyit adsz, ha szívemet tenéked
Eligérem?
Alkudjunk meg, jöszte, bányaszellem,
Most ez egyszer volt lejőni kedvem,
Vagy látsz többé vagy soha. –Vártam, vártam, és hiába, mert a
Kincs királya
Bennmaradt a sziklák tömegében,
Ki nem álla.
S mért nem állt ki? miért nem jelent meg?
Csak azért, mert tudta, hogy enyelgek,
Hogy szivem nem eladó.Nem, szivem nem eladó, e szívnek
Nincsen ára,
Nem megy az be a hatalmasoknak
Kincstárába…
Széjjelosztom én a szegénységnek,
Kik kunyóban és útfélen élnek,
Köztök ingyen osztom szét.
Nálam a földalatti mélység nem ennyire reménytelen, tartogat egyebet is. Hogy pontosan kinek mit, ahhoz el kell olvasni a könyvet 😉
Glück auf! / Jó szerencsét!
Bővebb infók:
száz szónak is 