Hetedhét beszélgetés

Kleinheincz Csillával és Rusvai Mónikával beszélgettem folklór elemekről a magyar fantasy irodalomban Domány Katalin közreműködésével.

Élő beszélgetés a Vétett útról

Domány Katival nagyot mentünk 😀 Jó hangulatú beszélgetés jellegzetes Vera-nevetéssel, többek között olyan érdekes téma boncolgatásával, mint például a tündéreket vajon csak én jelenítettem meg a könyvemben se nem jó se nem rossz teremtményekként, vagy mindig is olyanok voltak.

bajlódás és báj

2021 óta most jutottam el oda, hogy megfogalmazzam magam előtt is, a szenvedés senkit nem tesz jobb íróvá, az írói szenvedés közszemlére tételétől semmilyen könyv pedig nem válik kiemelkedővé, értékessé.

Íróként kaphatsz olyan tanácsot (esetleg juthat olyasmi az eszedbe), érdemes ecsetelned, mennyi időt vett igénybe, mire szerzőként odáig jutottál, ahol jelenleg tartasz. Ez a tanács arra ösztökélhet, bőszen magyarázd, milyen akadályok nehezítették az utadat, és leginkább arra terelhet, hogy bevalld, a legtöbbet főleg magaddal küzdöttél. A kitárulkozó szerzőnek marketing ereje van. Kapcsolódhat az olvasóihoz. Személyes történetének ereje odavonzza a figyelmet. Megmutatkozik az ember a könyv mögött.
A végén jobban szól ez rólad, mint a könyvedről. Ha valamilyen traumatikus múltbéli esemény hajtóerejéből alkotsz, pláne nagy a kísértés, hogy vallomásokkal tartsd fenn az érdeklődést. Akkor aztán kinek lenne pofája megemlíteni, hogy a traumaírást és a trauma publikáció általi pénzre váltását egy paraszthajszál választja el magától?

Szenvedtél, mire összehoztad a regényedet? Vért izzadtál, mire a ki tudja hányadik verziójú vázlatodból építetted fel a végső történetet? Számtalanszor újraírtad, párszor nulláról elölről kezdted? Senkit se érdekel. Azon is csak az irigyeid lakomáznak, mennyiszer maradtál álmatlan, éhes, és hányszor borultál ki.

Küszködtél, pedig azt nem muszáj. Ha meg nem bírod, lesz más, aki örömmel kitölti azt a helyet, amit te végigkínlódsz. Olvasóként enyhébb esetben kínosnak tartom, durvább esetben ellenszenvet vált ki belőlem, ha ennyire nyilvánvalóan az érzelmeimre akarnak hatni. Olvasóként engem a történet kiválósága érdekel, legyen szó akár szórakoztatásról, akár komoly elgondolkoztatásról. Vajon felkap-e a szöveg a hátára? Képes-e arra, hogy meghívjon magához, a bebocsátást követően vendégül lásson és perceket lopjak egyéb elfoglaltságaimból azért, hogy sorait olvassam? Vált-e ki belőlem hatást, fogok-e rá egy év múlva is emlékezni a címe hallatán? Eléri-e, hogy hangulata és mondandója révén keressem újra a szerző műveit?

Előállhatnék a magam farbájával, magánkiadást is megélt szerzői utammal. Minősíthetném, és látványosan gyötrődhetnék, mennyire bánom, amibe könnyű szívvel belementem, de attól nem lennék szimpatikusabb. Az ilyesminek nincs romantikája, ahogy a szenvedésnek sem. Bagatellizálhatnám, de minek. Nem ez tett odafigyelőbbé.

A vádaskodással se lennék előrébb. Mert magamon kívül ugyan kire mutogathatnék? Teremtsek ellenségképet, mert attól majd elviselhetőbbé válik akkori döntésem súlya? Mert akkor nem kell kínos kérdéseket feltennem magamnak és megúszom, bíráljanak? Maszkírozzam magam áldozattá, keressek sorstársakat és licitáljuk egymásra sérelmeinket? Az egész egyedül arra volna jó, dráma által hírt generáljak és turnézhassak a nyomorommal. Használnám az ismerőseimet, együttérzést és sajnálatot követelnék akár vadidegenektől is. Így viszont megúsznám a legfontosabbat: a szembenézést.

nyomokban néphagyományt tartalmaz

A Vétett út az első regény hosszúságú művem, ami magyar néphagyományból származó elemeket tartalmaz, de nem az első írás, ami iglicekről, mókárokról, és a velük kapcsolatba kerülő emberekről szól.

Madárról madárra című novellámat az Arany 200 – Balladaremix pályázatra írtam. A történet egyfajta előzményt vázol fel, hogyan is vált Vörös Rébék azzá az asszonnyá, akiről később Arany balladájában olvasni. A maga módján ő is rájön, hogy iglicekkel összejárni csak módjával szabad, és a felismerés révén végül drámai tettre ragadtatja magát.

A Bányavirág a Két világ határán fantasy antológiában jelent és a bányák földalatti, fénytelen világába vezet. Egy lány egészen a mókárokig megy, hogy visszakapja öccsét, akit az anyja elkótyavetyélt egy rosszul kötött alkuban. A főszereplőnek rögtönzött ravasz próbákat kell kiállnia, ezekben váratlan és meglepő segítsége is akad a Salvir egyik fia személyében.

Az első kifejezetten szókimondó iglices történetem a Bújj, bújj zöld ág. Anyám negyven évig volt óvónő, az ő polcán találtam azt a könyvet, ami a népdalok szimbolikájának magyarázatát taglalta. Elképesztő milyen ügyességgel és kreativitással foglaltak dalba egyenesen kacér, pikáns témákat, anélkül, hogy a szöveg közönségesbe fordult volna át. A felnőttek olvastak a sorok között. A gyerekek ma meg már óvodai dalocskákként mondják vissza.
A novella főszereplője kavalon játszó zenész, és elhívják egy öreg iglic születésnapjára. Ott az egyszerű hakninak induló fellépéskor túladnak rajta, tengelyt akaszt a születésnapos lányaival, ráadásul a különös vendégekkel zsúfolt ünnepséget csak úgy hagyhatja ott, ha teljesíti az ünnepelt minden vendégre vonatkozó kérését.

A keserédes, nem emberi morált feszegető és abba belebonyolódó ember motívumát viszi tovább a Keserű kalács is. A falu furcsa, különc, legényekre nem vágyó főszereplője elkeseredésében majdnem végzetes tettre ragadtatja magát, amiről végül egy iglic, Turján beszéli le. Egy szívességért cserébe megoldást kínál, ami idővel felfedi a maga fonákságát. Turján a Vétett útban is felbukkan, ám ott egészen más oldaláról mutatkozik meg.