Ha már az írás az életed, és még nem döglöttél bele, figyelj, jön a következő szint. Mivel elértél az ismertté válásnak egy bizonyos fokára, azzal kötelességek járnak. Könyveid révén most már sokakat elérsz, és ez bizony igen nagy felelősség. És itt most nem a kiadód és a olvasóid iránti felelősségről beszélek, ami arra noszogat, hogy évente, kétévente a tőled megszokott remek színvonalon publikálj. Ezen az új szinten beköszön a társadalmi felelősségvállalás, és idő kérdése, hogy emlékeztessenek rá, illene vele foglalkoznod.
Azzal, hogy az írást választottad, eldöntötted, hatást akarsz gyakorolni másokra. Az írás jellegénél fogva szavakkal operál, és a szavakban hatalom rejlik. Hatsz az olvasóidra, így tisztában vagy vele, a történeteid bizony többek is lehetnek puszta szórakoztatásnál. Mindegy, hogy romantikus sztorit írsz, vagy sci-fit, valamilyen formában és mértékben, de felbukkannak benne a jelen, vagy a lehetséges jövő problémái. Egyszerűen azért, mert benne élsz egy adott korban.
Dönthetsz úgy, hogy köszönöd szépen, ebből te szeretnél kimaradni. Kit érdekel, hogy nemrégiben még a koviddal volt tele a közbeszéd, téged max annyiban érdekel, hogyan ismerkednek maszkban, távmunkából a népek, akik korábban bejártak a munkahelyükre, és miként lehetne ebből romantikus történetet rittyenteni. Az is elképzelhető, hogy ennyire sem szeretnél a jelenre reflektálni, és inkább egy általad teremtett univerzumban barangolsz, onnan írod meséidet. Törődjenek a jelen fennforgásaival a szakértők, nem kellesz még oda te is, ezért tudatosan kihagyod művedből az aktualitásokat. Nem szállsz bele a sokk-keltésbe, nem akarsz belőle pénzt keresni. Számodra az írás arról szól, hogy kizárod a jelent, szinte menekülsz is a jelenből, egy olyan helyre, ahol a te kezedben a gyeplő, és ahol a konfliktusok véletlenül sem hasonlítanak azokra, amik nap mint nap elkedvetlenítenek, esetleg szorongással, fájdalommal töltenek el. Bánja a mátrai fanyűvő, ha ettől jelentőség nélkülinek titulálják a művedet, neked eleven menedék és gyógyír. Ezt eszképizmusnak hívják, és ugyan megvan a maga olvasóbázisa, halálod után is emlegetett életműre és parádés szakmai elismerésre azért ne számíts.
Ha igazán profi vagy, akkor viszont úgy döntesz, hogy tudatosan odafigyelsz a világra és a benne zajló folyamatokra. Lényegében mindegy, hogy ezt azért teszed, mert szíveden viseled a világ sorsát, vagy mert belátod, aki szerzőként jelentős akar lenni, az állást foglal. Téged ezért nem ér váratlanul, ha dedikáláson, könyvbemutatón, szerzői interjún megkérdeznek aktuális környezeti, szociális témában, és arra is készen állsz, hogy önként hangod adj a véleményednek a számodra fontos dolgokról.
Te nem elmenekülést, hanem lemerülést kínálsz. Átérzed, és felfogod annak jelentőségét, hogy magadon (azaz írásodon) át másokat is képviselsz. Törekedsz rá, hogy a korszellemet tükrözd, túllátsz a híreken. Eltökélten dolgozol azon, hogy az írás révén hírnökké válj, és összekösd az egyént a közösséggel. Gyakorlatilag csak a becsvágyad/elkötelezettséged szab határt annak, mennyire válsz valaminek az aktív hangjává.
Nem fordulsz el vagy kerülsz el valamit csak azért, mert az nem népszerű téma, vagy mert agyonbeszélték. Az sem okoz benned félelmet, mi van, ha az állásfoglalásod miatt elesel lehetőségektől, vagy nehezebbé válik szerzőként a boldogulásod. Te zászlódra tűzted, hogy az írás révén tetteket, szenvedélyeket osztasz meg. Te vallod és hiszed, aki ebből kimarad, vagy csendben marad, vagy diplomáciának hazudott gyávaságból megválogatja a szavait, az nem mer élni.
Eldöntötted, hogy merítesz a világból és változást akarsz elérni. Ugyan ezzel az erővel felcsaphatnál aktivistának, vagy űzhetnél olyan szakmát, amivel ezt konkrétabb tettekbe is forgathatnád, de te inkább írással akarod elérni ugyanezt. Történeteken át elérhetővé válik, hogy az olvasó felfogjon egy számára alig ismert kérdést, vagy helyzetet. Akár olyat is, ami a saját jelenétől gyökeresen eltér. Problémára világítasz rá, olyanokra is, amikről korábban fel sem merültek, hogy esetleg problémák lehetnek. Te érzékenyítesz, nevelsz, tudatot formálsz, szemeket nyitsz fel. Nagyképűnek hangzik, pedig ez az írói küldetés veleje.
Talán már eleve adott, mit foglalsz szövegbe, mert a kiválasztott társadalmi jelenség az életed része. A “hazai pálya” előnye megadja számodra a lehetőséget, hogy igazi érintettként alkoss. Előre tudod, ha rákérdeznek, miért erről írsz, akkor a személyes meggyőződésen túl traumára,is kifuttathatod a választ.
Akkor sem jössz zavarba, ha olyan témát választasz, amit nem ismersz belülről. Kutatsz, ami nem merül ki annyiban, hogy utánaolvasol, hanem felveszed a kapcsolatot olyanokkal, akiknek az az élete. Átérzed annak jelentőségét, hogy nem csak a világ befolyásolja az írókat, de az írók is befolyásolják a világot. Ma már például kiadnak olyan könyveket, amikben azonos nemű szülők szerepelnek, míg ötven évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna hasonló. Amiről írsz, heves érzéseket váltanak ki? Helyes, mert azt jelenti, hogy hatást váltott ki. Éppen ezért kész művedet hozzáértő személlyel olvastatod át, aki rámutat elfogultságokra, hiteltelenségekre, így azt szépen korrigálhatod. Ugyan ez sem fog megvédeni a kritikától, de célod így is eléred. Könyveiden át egyedi tapasztalatokat, káros sztereotípiákat, általánosításokat mutathatsz be.
Kaphatsz támadásokat, mégis kinek képzeled te magad, hogy feladatod befolyásolni az olvasóidat. Aki ilyet vág a fejedhez, nem érti meg, egy szinten túl elvárják ezt az attitűdöt a szerzőtől. Ami azt illeti, nagyon az orrod alá sem kell dörgölni az igényt, mert magadtól is tisztában vagy ezzel a bliccelhetetlen állomással. Ez a nagysággal járó feladat. Lepereg rólad a kritika, miszerint ha elhiszed, nagy hatást gyakorolhatsz másokra, akkor önhitt és elbizakodott vagy. Innentől te nem pusztán írsz, hanem (hol burkoltan, hol nyíltan) képviselsz és kinyilatkoztatsz valamit.
Az sem szegi kedved, hogy írásod elgondolkoztat, de nem bír cselekvésre. Akkor sem, ha aktuális problémákat feszegetsz. Arisztotelész szerint az író megmutathatja, mi történhetne adott körülmények között, de arra nem lehet mérget venni, valóban úgy is lesz. Valóságnak tűnik, de képzeletet közvetítesz. A világod, a helyszíneid, a szereplőid fiktívek, akkor is, ha nem annak látszanak. A legtöbb, amit tehetsz, ha műalkotásként adod át a problémát. Jóról és jól írsz: nem romantizálsz valami borzalmas helyzetet, és nem is torzítod még borzalmasabbá annál, amennyire az, hanem pontos maradsz. A hitelesség nem politikailag korrekt. A jó művészet nem törődik vele, hogy felborítja-e az érzékenységet.
Magyarként megvan az az előnyöd, hogy kisebb eséllyel vádolnak kulturális kisajátítással, de ez nem jelenti azt, hogy akkor nyugodtan hátradőlhetsz. Ne azért legyen a művedben valamilen kisebbség tagja, vagy valamely égető probléma, mert azzal plusz morális pontokat gyűjthetsz be, vagy hogy elmondhasd, milyen sokszínű a szereplőgárdád. Éles szemű kritikus így is felteheti a kérdést, mért egy privilegizált helyzetből író személy ír perifériára szorultakról? Miért nem adunk inkább lehetőséget megszólalni azoknak, akik maguk is kívülállók?
Tapasztalt szerzőként tudod, hogy nem feltétlenül csak az mesélhet valamiről, ha van róla tapasztalata. Adott identitás határain túlra merészkedni egyéni kihívást is jelent. Mérlegre teheted, valójába te mennyire vagy szerzőként elfogadó, befogadó személy.
Bár megteszel mindent, ami tőled telik, a kritikát alázattal kell fogadnod. Ugyanúgy a kudarcot is, ha nem olvassák a könyved. Aki nem ért egyet a narrációddal, úgy sem vonódik be a művedbe. A végén úgyis az olvasó ítél. Készen várod a támadásokat, a dühös fogadtatást is, mert tudod, a nagyság igazi fokmérője nem a veled egy követ fújó rajongók minél nagyobb száma (bár az is simogatja az egót), hanem mennyire vagy képes megosztó művet létrehozni. És aki megosztó, azt bizony egy életre megjegyzik.
száz szónak is 