Időtöltés és bárművészet

Nem ilyen volt, de a helyszín jellegéből adódóan kisebb létszámra redukálva miért is ne?
via wikipedia
Szombat volt, és többnyire tudom, mit csinálok a hétvégén. Így volt ez most is. Kóstolót vettem a júniusi TimePass Meetupból, ahol sok érdekességgel találkoztam.
Az úgy volt, hogy

Facebookon jött velem szembe az esemény, és van is egy gyanúm, kinek az üzenőfaláról. Mondom magamban, nem tudom, mi ez, és ha tudni akarom, akkor ott a helyem. A júniusi TimePass Meetup programjában több olyan előadás is szerepelt, ami érdekelt, plusz a helyszínnek a Barcraft 2 esport bárt jelölték meg, amiről – mármint a tesó bárról – eddig csak hírben értesültem, és adódott az alkalom, egyszerre két legyet ütök egy csapásra.
Az utcát könnyen belőttem – pedig a Nyugati aluljárója szívás tud lenni, ha rossz végén jövök fel a metrónál -, a házszámmal már meggyűlt a bajom. Először túlmentem a címen, aztán mikor korrigáltam, egy társasházi kapubeállóra guvadhattam. Végül a megállító tábla segített eljutni a célhoz, és lemenni a bányába föld alá.

Indul a mandula

Bárpult belőve, rögtön volt három kérdésem: hol a vécé, hol egy hideg sör, és merre lesz majd a rendezvény. Meglett a Witchernek írt, de tán Witchesnek szánt vécé, az ízes sör helyett kapott cider (túl van értékelve ez a pia), és a különteremért se kellett messzire menni. Szerencsére nem volt heringező tömeg, és kényelmes helyet leltem egy asztal mellett.

Várakozás közben átfutott rajtam, hogy aktívabb fórumos szerepjátékos időmben ölni tudtunk volna egy rendes asztalizásra is alkalmas helyszínért.

Most meg itt a Barcraft, és a többi, ehhez hasonló hely (Cantina, stb.), ahol nemcsak az esport szerelmesei lelhetik meg a számításukat. Ottlétünkkor is legalább három külön csapat űzött kártyás szerepjátékot.
Ha a nyakba akasztott kártyák nem vezettek volna nyomra, akkor a két plusz 1 beöltöző a segítségemre sietett volna: két lány cosplay díszben érkezett, és volt egy férfiú, akinek két mágnesdarab pihent végig a homlokán. Most vagy trükközött, vagy fémlap van a koponyájába építve. Utóbbiról köztudott, hogy fogja a rádióadásokat…
Álmodtam egy alakot magamnak
Mikrofonhangolás után fél órás csúszással fogott bele előadásába Galaxina, alias Kóti Krisztina, hogy beavassa a résztvevőket a cosplay optikai csalásaiba. Szabók előnyben, de a többieknek sem kellett sajnálnia semmit, mert Galaxina részletesen végigvette, mely testrésszel mit lehet ügyködni ruházatilag a kívánt hatás érdekében. 
Nagyon hamar kiderült, hogy a cosplayes szubkultúra sem mentes a nemek szerinti elvárt testideáltól. Sőt, itt külön kiugróvá is válhat, főleg a megszemélyesítendő karaktertől függő mértékben.

Elvileg a cosplay kiötlőinek az a mottója, a cosplay legyen mindenkié, mindegy hány éves, vagy milyen súlyú az illető, de közösségenként és versenyenként nagyon változó, mennyire követik ezt az elvet.

Igen kevesen engedhetik meg maguknak, hogy a siker érdekében figyelmen kívül hagyják az öltözködési trükköket, a figyelem fókuszálását.
Nagy a nyomás, egyrészt hogy megfeleljen a cosplayes a kiválasztott karakter kinézetének, és hogy a közösségének, a verseny bírálóinak is elnyerje a tetszését. A különbségeket nehezen tolerálják – pl. kövér elf, karcsú törp, ami engem pont izgat, szóval lehet, hogy direkt alkotok ilyen karaktereket, unom a sablont -, és az izmosabb, sportolói múlttal bíró lányok sem biztos, hogy beletalálnak a közízlésbe (pedig…!).
Teljesen megszokott dolog, hogy némely cosplayesnek a sportolókhoz hasonlóan létezik versenyalakja – diétázik a fő időszakban, gyúr a szerepre -, és a téli forma, amivel már nem biztos, hogy indulna. Kivéve, ha tojik az egész elvárásrendszerre, és az alkatához illő karaktert választ.
Miss Röfi hódít
A tested nem a tiéd
Legalábbis némely férfi szuperhős esetén biztos nem. Volt is erről beröppenő poén, Amerika Kapitány Kft-ből szép lassan Kht. lesz a Marvel univerzum előrehaladásával. Államosítás világhatárok nélkül.
Sepsi László, a Pinky szerzője sorra vette a férfiideálokat és a hozzájuk köthető politikát a szuperhősfilmekben. Meglepett, hogy az amerikaiakat a nyugati kultúrkörtől külön említette, a történelmi okokra visszavezethetően. A feminin férfiak is kapták az ívet, mert van olyan felfogás, ami szerint ez a férfiak degenerálódásának a jele, és az egyre több csoffadt srác rossz idők előszele. Mármint a filmekben, a többi egyéni előítélet-probléma. Kicsit sajnálom, hogy nem figyeltem eléggé, milyen szerepet töltenek be a vékonyabb – értsd, nem agyongyúrt – férfi karakterek, pedig Lokit is felhozták erre példának.
Kételőadásnyi szünet
Tudtam, hogy itt lesz ma Varga Bea is, szünetben összetalálkoztunk és míg én sörözésbe kezdtem, annak rendje és módja szerint kihagytunk két soron következő előadást. Röviden megtudtuk egymásról, ki min dolgozik, illetve dolgozott szerzőként, aztán Deszyvel, Galaxinával és Galaxina párjával kiegészülve eszmecserébe bonyolódtunk, amiből pofás kis apokaliptikus small talk kerekedett.

Bea előadására már visszatértünk, Deszy kérdezgette őt jelenlegi megjelenéséről, korábbi munkáiról, mik jönnek még, és az általa teremtett világban a kereszténység helyzetéről, szerepéről.

Ha lúd, legyen kövér

18.15 volt az a lélektani határ, amikor távozóra vettem a figurát. Pusztán azért, mert ezen a szombaton tartották a Múzeumok Éjszakáját, és kinéztem egy programot Gödöllőn. Emiatt kihagytam sajnos az utolsó előadást, elköszöntem Beától, abban maradva, következő könyves rendezvényen igyekszem úgy szervezni az életem, hogy az esti laza levezetéskor is ott tudjak lenni.

Jól éreztem magam, esélyes, hogyha érdeklődésembe vágó előadástémák lesznek akkor újra feltűnök a színen.

Dedikálás hete_nélkülem

virágnyelven
Három olyan esemény van egy évben, amikor megugorhat a könyvek eladása: karácsony, nemzetközi könyvfesztivál, ünnepi könyvhét, nem feltétlenül ebben a sorrendben. A karácsonyt leszámítva a másik két esemény egyben a dedikálások hete is. Igen nagy az egy négyzetméterre eső aláíró szerzők és olvasórajongók száma.

Lábujjhegyre állok

Hogy lássak valamit, a partvonalról. Tavalyhoz hasonlóan idén sem dedikáltam a könyvhéten. Nem volt ám ez mindig így.
2012-ben először látogattam el a Millenárison tartott XIX. Nemzetközi Könyvfesztiválra – anyuval, ahogy azt kell a vidéki nagylánynak, meg egy szerepjátékos ismerőssel, akivel valahogy nagyon kínosan alakult az első élő találkozó -, mert akkor hirdette ki a Kossuth Kiadó, mely pályázók műveit adja ki papír és/vagy e-könyv formájában. Erről hajdanán ITT cikkeztem is. A végeredmény EZ lett.

Szerettem volna, ha később dedikálást is tudunk szervezni, hiszen tart már ott az informatika, elektronikus könyvvel is meg lehessen oldani, de ez nem sikerült. A kiadó se ezt, se a könyvheti haknizást nem erőltette, az e-könyvek nem voltak annyira a szívügyük.

Ha az ekönyvesek megszervezték volna, kiviszik az e-irományokat könyves happeningre, de ez elmaradt. Van ez így, Izolde Johanssennel levontuk a tanulságot..
Egybefolynak az évek, látogatóként rémlik, mintha későbbiekben elvetődtem volna még hasonló nagyobb volumenű rendezvényekre, hogy frissen szerzett alkotó ismerőseimmel személyesen is megismerkedjem (eszegetés, iszogatás, csevegés a Trombitásban).
2014 hozta el első igazi könyvheti dedikálásos élményemet az Ad Astránál megjelenő Falak mögött a világ antológia. A szerzők be voltak osztva dedikálásra annak rendje és módja szerint, olvasók is akadtak, nagyon jó hangulatban telt az egész, és a körbejáró nagy alkoholfokú italnak köszönhetően be is csiccsentettem. Elég hangosan és vidoran sikerült később leadni a rendelésem a legközelebbi Mekinél, szegények. Az eseményről ITT, ITT és ITT írtam akkor.
Tavaly rövid időre felbukkantam a XXII. Nemzetközi Könyvfesztiválon, hiszen Craz és a Spiritart Kiadó közreműködésének köszönhetően kijött a Kalandok és kalandozók antológia, amibe banya tematikában fogant novellám is bekerült. Beugrásom annyiban kimerült, hogy felmarkoltam a példányaimat, és már hussantam is tova. Akik esetleg szerették volna, ha aláírom szerzőtársként a könyveiket, azoknak idejük sem volt észbe kapni. Ez már visszahúzódásom előszele volt.
100% nosztalgia, +5 kg
Múlnak a hónapok

Hihetetlen, milyen változások következnek be hónapok leforgása alatt. Az Ad Astra az első antológia sikerein felbuzdulva idén a harmadikat adta ki, és a Spiritart Kiadó is megjelentette a Kalandok és Kalandozók Második Könyvét. Egyik könyvben sem szerepel munkám.
Az okokért sem kell messzire menni. Kimaradtam a közösségi életből, emiatt nem hallottam a lehetőségekről, és mások sem hallottak rólam, érdemes lenne megkérdezni engem, számíthatnak-e rám. A begubózás eredménye. Nem bandáztam, pedig tehettem volna, de a lustaság és a kifogások ereje hatalmas. Még az SFmag Kéziratok éjszakájára se kukkantottam be. Másnak volt ott az ideje.
Ettől függetlenül kimehettem volna könyvhetekre, könyvfesztiválokra. Ha nem is veszek semmit, jó feltérképezni, mi új van, mit keressek legközelebb a könyvtárban, és életjeladásra is kiváló.
Irigy-e vagyok?
Ezt a kérdést akkor tettem fel magamnak, amikor jártam szombaton pár standnál, ahol ismerős kiadó, és/vagy emberek voltak. Kérdezték, mi van velem, azt nem tették hozzá, eltűntem, lehet, észre sem vették, csak azt, nevemet most nem jelzi semmilyen regény/novella. Közben ők nem tűntek el, nem álltak meg, lüktetnek és szocializálódnak. Többen napokon át sátraznak a standok nyújtotta nomád szigeten. Kae Westa második, Kozári Dorka harmadik könyvénél tart. On Sai tarol: hat könyv és egy mp3 és számolhatatlan előadás. Gaura Ágnes a nyolcadikat tapossa sorozatában, Bökös Borbála Szmirkó mellett 3. köteténél jár történelmi sorozatában, Pusztai Andreának egy álma vált valóra, amikor Bizánc királykék-arany borítóban a boltokba került. És a sok első könyves, akiknek munkáján lektor dolgozik, vagy akiket az Underground Kiadó felkarolt!

Rácsodálkozom: ennyi év eltelt? Hiszen tegnap még azon izgultak lelnek-e kiadót, ami gondjaiba veszi művüket és eljuttatja azt szélesebb olvasóközönségnek!

Látszani és látva lenni
Elámulok mások termékenységén. Magamra nézek és elpirulok. Mi lenne velem, ha a várakozás évei alatt nem építenék fel monumentális világokat, több sorozatra elegendő szereplőt és történést? Mihez kezdenék, ha csak egyszer is sikeres – érts jól fogyó – könyvet alkotnék, a kiadó várná újabb írásom, de az nincs, vagy félkész?
Kapkodás a selejt bölcsője, életem nem csak az írásról szól, hanem arról IS. Nyilván megoldanám, ha annyira fontosnak tartanám. De vajon mennyire telepedne rám a  publikálási nyomás?
Évente egy kötet az optimális, mid van ég, mutasd, az érdeklődést fenn kell tartani!
Mert hogy noszogatnak, azt biztosra veszem.

A nevet addig kell ütni, amíg meleg. Egyik siker farvizén lehet megalapozni a következőt. Sorozat esetén – különösen ha jó! – ujjong a nép. Aki túl sokáig hallgat, azt elfelejtik. És akit elfelejtenek, vagy nem lesz pénzben jól mérhető dobás, annak nem lesz rovat az üzleti tervben, szerkesztője hümmög, hátrasorol.

Nem lehet mindenki Harper Lee. A kiadók nem az egykönyves, ritka könyves szerzőkre áhítoznak. És ott bújik a köztudatban, hogy akinek egy könyvét kiadták, az biztos folyamatosan dolgozik a következőn. Gépén hegyekben állnak a kiadásra váró regények. Hiszen ő író, írnia kell! Minden kiadás újabb megerősítés!
Vajon magam vagyok szerényebb készletemmel, megírásra váró és nem készen álló ihleteimmel? [Nem, egyből tudok valakit, akinek első könyvére úgy várok, mint egy falat kenyérre, és még nem következett be ez a pillanat. Bízom benne, nem a szingularitásig kell várnom 😉  ]
Ütemek és szezonok: léteznek? Létezhetnek? Hagyják, hogy kiforrja magát, vagy torokköszörülve bár, de jelzik, tessék szépen termelni valamit, akár konkrét témára szabva? Ti, kik évente pirosló arccal, lelkesen fogadjátok olvasóitokat, mit mondanátok erre?

Vágynál ilyen figyelemre? | funnyjunk