Olvastam is. Mérsékelt menyiséget. 44 történetet, amik közül 26-t nők, 18-at férfiak írtak, 13 spekulatív fikciót képviselt 31 nem. Összességében 9 magyar lelhető fel közöttük.
A legpocsékabb merítésnek Dick Űrlottóját találtam, az idei felfedezésem Pelevin munkássága. Rendhagyó sci-fivel ismertetett meg Baráth Afáziája, élvezetes formában terelgetett a borzalom felé Farkas Lu purpuja. Elvont terekbe vitt DeLillo Nulla K-ja, és a szerzőtől eltérő megnyugvásba Shiver Ennyit errőlje.
Kirándultam. 26 helyszínre. Gyalog, vagy kerékpárral. Komplett online térképet vezetek, mely belföldi helyekre szeretnék eljutni, illetve hová jutottam már el. Mondhatom, hogy az egyik legörömtelibb szabadidős tevékenységem.
Sorozatokat és filmeket néztem. A teljesség igénye nélkül (a nem publikus IMDb listámon ennél több is szerepel): beszippantott a Jungle (a világűrön és barlangokon túl a dzsungel képes még bennem olyan nehezen megfogalmazható téren kívüli és belüli érzéseket kelteni). Elgondolkodtatott a Land, a Sound of metal és A nomádok földje. Kiábrándított a Mátrix: Feltámadás, lenyűgözött a Dűne atmoszférája. Eldobtam kicsit az agyam az Undone és a Brand new cherry flavor sorozaton, és szerethetőnek bemutatott aspergeres fiút követtem az Atypicalben. Nem szokványos fikcióval szembesültem az Aniarával és a Határesettel.
Ami egyáltalán nem nyilvánosan zajlik:
Néha elkap a szorongás, hogyha nem adok bele mindent – mert nem adok, hiszen ha választanom kell, hogy írok, vagy kirándulok, fele arányban az utóbbi győz -, akkor hiába várom, hogy szerzőként vigyem valamire. Mintha csak és kizárólag ezen múlna (pedig józan ésszel értem, hogy nem) azonban létezik egy másik narratíva is. Ami szerint írj és megadatik. Szégyelljem magam össze, más 12-16 melózás ellenére, különféle lemondásokkal, tetszőleges számú gyerek mellől, testi és/vagy lelki betegségben, lakhelyváltás közepéből alkot, és ha én nem rakok bele legalább ennyit, akkor egyáltalán minek kezdek bele. Kényelmesen nem írható kiadható regény. Sulykolják, hogy “milliók vére, verejtéke és könnyei” (köszi Byron) nélkül nem születik maradandó mű.
Jó ideje meghoztam a döntést, hogy nem megyek rá az írásra. Akár azon az áron sem, hogy gyötröm magam ennek vélt vagy valós következményeivel. Az alkotás fontos. Akkor is csinálom, amikor mással foglalatoskodom, de nem akarom, hogy ez legyen a non plus ultra. Attól egyszer majdnem begolyóztam. Vagyis csúsztatok. Az írást arra használtam, hogy elmeneküljek a megoldandó problémák és konfliktusok elől. Hogy elterelje a fókuszt. A képzeletbe menekülni a valóság elől könnyű, de kamatostul megkéri az árát. Belenéztem a bennem lévő szakadékba és az visszanézett rám. Elcsépelt közhely de annál félelmetesebb átélni. Soha többet nem akarom, hogy akkora mértékben megtörténjen. Nem váltam védetté, nem is igazán lehet. Viszont emiatt borzongok meg, ha azt hallom, valaki menekülésből olvas vagy főállású íróvá akar válni. Utóbbi számomra nem egy szerzői vágyálom, hanem elkerülendő cél. Nem mintha jelenleg ilyesmitől kellene tartanom, hahaha.
Akkor mégis mire vágyom? Több emberi kapcsolódásra és digitálison túli élményre. Eszmét cserélni élő szóban, földre szállni és inspirálódni mások által. Ennyit és nem többet. Ha ezen túl munkám is jelenik meg, az a ráadás.
száz szónak is 