Ameddig a szem ellát…

… az néha nagyon kevés. Az utóbbi hetekben-napokban egyfajta hályog hullt le a szememről, és még ki tudja, hány réteg lapul alatta, amiknek létezésével nem is vagyok tisztában.

Tágul a világ.

Hogy meddig leszek ennek az élménynek a bűvkörében, nem tudom, de megragadom ezt a mostani hangulatot és addig örökítem meg, mi buzog bennem, amíg még a részese vagyok. Azzal, hogy indultam egy nemzetközi irodalmi pályázaton, belecsöppentem egy másik világba. Egy olyanba, amiről ha korábban tudok, akkor ki tudja mennyi mindent másképp tehettem volna.

Írom ezt úgy, hogy vallom, semmi értelme a mi lett volna háknak. A soha meg nem történt események következményein valórágódás, elmélkedés a szememben fabatkát sem ér, haszna sincs, legfeljebb elkedvetlenít  és önostorozásra késztet. Filozófusoknak külön csemege lehet az ilyen fejtegetés. Elvégre szabad, de nem érdemes.

Tágul a világ. Szó szerint és átvitt értelemben is.

Észreveszek dolgokat, amiket addig sohasem: a magam alkotói helyzetét és állapotát feketén-fehéren, langymelegen, kezdő-biztonságosan, határozatlanul, vívódón, ringatózón. Kételyekkel teli toporgásokat, lustaságot, nevén nem nevezett reménykedéseket, amik névért kiáltanak. Meghatározásért. Kinyilatkoztatásért. Belső vallomásért.

Belegondolok helyzetekbe, amikbe előtte sohasem: mi van túl a láthatáron. Mi van máshol – más városban, más országban -, más fejekben, életekben, milyen alternatívák csillanhatnának fel, ha dolgoznék elérésükért.  Mi volna, ha nem csak az anyanyelvemen tudnék választékosan megszólalni. Ó, megszaladna velem a határ…! És nem az országé.

Elém keverednek olyan pályázatok, alkotói lehetőségek, amik addig sohasem: alternatívák tömkelege, képzeletet és elképzelést inspiráló mozzanatok, hírek, amik lendíthetnek odébb, előrébb, valamerre.

Másutt valahogy így kaptam fel a fejemet:  … elfészbúkozhatok itt a sok más, hasonló amatőr vagy kevésbé amatőr magyar szerzővel, ismerkedhetek itt mással, kritizálhatom/dicsérhetem más alkotásait kedvemre, meg írhatom a műveimet lelkesen/kevésbé lelkesen/borongva/stb, valahol nagyon kis helyen élek, keveset látok a világból, be vagyok tokosodva. Pedig a világ nagyon nagy, rengeteg élménnyel és lehetőséggel van tele, a határon túli irodalmi világról nem is beszélve. Ilyenkor ébredek rá a saját szemellenzőimre, korlátaimra, és hogy be vagyok gyepesedve, de nagyon. Egy langymeleg kádvízben pancsikolok, csak legtöbbször nem is vagyok a tudatában.

Mondják, hogy a képzeletnek nem szabhat határt semmilyen fal, vagy kontinens, csak az egyén maga, aki képzeleg. Valahogy mégis nő bennem egyfajta ellenérzés az elefántcsonttornyában bőszen alkotó művészet iránt, ami csak magából merít és elveti (megveti) a külvilágot, vele pedig mindazt, amit kiválthat belőle, illetve adhat neki.